Bizonyságtétel

separator

Verának hívnak, 44 éves két gyerekes családanya vagyok. Vegyész édesanya és nyomozó apuka első gyermekeként láttam meg a napvilágot. Szüleim és nagyszüleim az elmúlt rendszert kiszolgáló becsületes, rendes emberek voltak. Istenről, Jézus Krisztusról semmit nem hallottam egészen sokáig. Édesapám három műszakban dolgozott, mi leginkább a hétvégeken és a családi nyaralásaink alkalmával voltunk vele kapcsolatban. Rengeteg „cimborája” volt, akikkel szívesen töltötte a szabadidejét némi alkohol kíséretében. 1991. telén daganatos betegséget diagnosztizáltak nála, korán, 38 évesen itt hagyott már minket. Anyukám igyekezett minden feladatot ellátni otthon és körülöttünk. Gyakorlatilag egyedül nevelt fel minket, édesapámra nem számíthatott. Szinte mindennaposak voltak a veszekedések, édesapám halálával fellélegeztem, hogy „vére vége” az állandó kiabálásnak, üvöltözésnek – ekkor mégcsak 16 és fél éves voltam. A gyerekkoromban sokszor féltem. Féltem attól, hogy apukám, hogy jön haza, mi vár ránk este. Fenyegetőzött, nagyon félelmetes volt, elvárásai voltak, de igazából sosem tudtunk neki „megfelelni”. Nagyon sokat bántott a szavaival, fizikailag sosem. Úgy éreztem nem szeret, pedig nagyon vágytam a szeretetére!

Ebben az időben ismerkedtem meg jelenlegi férjemmel, aki 8 évvel idősebb nálam, ami eleinte soknak bizonyult, hiszen én még „kislány” voltam, míg ő már felnőtt férfi. Nagyon tudott udvarolni, leste minden gondolatom, úgy éreztem végre szeretve vagyok, úgy, ahogy eddig még sosem. Teltek az évek, terveztük a közös jövőt, gyerekeket. Úgy éltünk, mint egy olasz család, akik túlfűtött érzelmekkel vannak tele. De mindezt Isten nélkül. Férjem evangélikus családba született, ahol a nagymama hitben járt, de igazából ünnepnapokon mentek csupán templomba. Esküvői szertartásunk volt templomban is, majd megszülettek a gyerekek (két fiú), és természetesnek vettük, hogy megkereszteljük őket. Nagyobbik fiúnknál, amikor eljött az iskola választás ideje, a városunkban 2 éve működő református iskolába írattuk. Itt kérték tőlünk, hogy vasárnaponként Istentiszteletre járjunk. Az iskolai programok egyike még manapság is az úgynevezett „családi vasárnapok”, ahol a gyerekek bibliai történetet, üzenetet feldolgozó műsorral készülnek a szülők számára. Fogadalmamhoz hűen elkezdtem templomba járni és egy vasárnap a szomszéd városban található református szeretet otthonból, ahol halmozottan sérült emberek élnek, jöttek szolgálni a gyülekezetünkbe. Aznap valami történt velem az Istentisztelet alatt. Ma már tudom, hogy Isten már előtte is hívott magához, csak én vak és süket voltam. Ezen a vasárnapon azt éreztem, hogy ugyan én nem tudom ki ez az Isten, de én szeretném megismerni és vele élni az életem. Elindultam egy úton, amit akkor még nem tudtam, hogyan kell csinálni, hogy mitől lesz más, mint eddig volt. Elkezdtem olvasni a mai igét, jelentkeztem konfirmáció felkészítő alkalomra, ami nálunk reformátusoknál egy fogadalomtétel a hitemről, arról, hogy Istennel szeretném tovább élni az életem. Következő nyáron beíratkoztam egy Bibliaiskolába. Az iskolát első év után otthagytam, de a vágy megmaradt a szívemben továbbra is, hogy jobban és jobban megismerjem azt az Istent, aki a betegek (sérült emberek) arcára is olyan örömet és boldogságot hozott, amire mai napig emlékszem. Elkezdtem olvasni a Szentírást, olyan alkalmakra járni, ahol halhattam Istenről, mindemelett emberekkel beszélgethetettem Isten igéjéről, kijelentéseiről. Azt mondják, az Isten útjai kifürkészhetetlenek. Tényleg azok! Ekkor már városunk református általános iskolájában tanítottam, ide járt mindkét gyermekünk. Isten használta a gyerekeket, a szülőket, az Istentiszteleteket, hogy egyre jobban és jobban megismerhessem Őt. Isten már ekkoriban is formálta a szívemet, de nem volt még bűnlátásom, nem tudtam, hogy addig nem kaphatok új életet, amíg le nem borulok Isten lába elé és meg nem vallom mindazt, amit ellene elkövettem eddigi életemben. Ezzel két éve egy nyári konferencián szembesültem, ahol napról napra potyogtak le a pikkelyek szememről. Itt értettem meg micsoda kegyelem, hogy Isten annyira szeret minket, hogy egyszülött Fiát adta értünk, hogy nekünk örök életünk lehessen. Kértem Istent, hogy adjon nekem új életet az Ő Lelke által. Azóta is minden nap „leborulok elé”, kérem az Ő vezetését életemhez, imádkozom hozzá, imádkozom másokért. Hálás vagyok, hogy Isten rávilágít mind a mai napig olyan viselkedési szokásaimra, emberi „bénaságaimra”, amik elválasztanak Tőle. Hálás vagyok, hogy Tőle tanulhatok szeretni, hogy egyre jobban átélem azt a szeretetet, amire születésem óta vártam. Sokáig nem tudtam, hogy mi is az, ami miatt rendszeresen szeretethiányom van. Valami űr volt a szívemben, amit hol emberektől, hol a munkámtól vártam, hogy majd „betölt”.

Istennek hála, ma hiszem, hogy Isten szeretete a tökéletes szeretet, hiszen Ő maga a szeretet.